Ma ugyanis megtörtént. Kenyér sütés házilag, dagasztás nélkül. Köszönöm Tamás a receptet!

A Királyi Pálban kezdődött. Akkor még nem voltam ELTE-s, semmi közöm nem volt az egyetemhez, köszönő viszonyban sem voltunk egymással, csak jártuk a Pesti éjszakát, mint leendő és állandó művészek és ittuk a drága és rossz minőségű vöröset, a rozé fröccs csak később jött. Aztán a Királyi Pálban kötöttünk ki, előkerült a piros huzatos matrac, ami annyira poros volt mindig, hogy reggelre bedurrant tőle a szemem, barátom meg a tripla(!) ágyon horkolta át az éjszakát.
Szombat reggel. Fájdalmasan nem bírok felkelni, Tamás már a számítógép előtt ül, nyomja a fordítást, nap süt be az ablakon, galambok hangja és szemben a szabadság szobor.

- Na, ébren vagy? Jöhet a kávé? Kapsz reggelit, aztán el kell húznod, mert dolgozom.
- Mmm.
- Van lekvár, meg sajt. A svédek a sajtot lekvárral eszik. Jöhet? Sütöttem tegnap előtt kenyeret, szerintem elég jó lett. Megkóstolod?

Tamás felpattan a székről, kimegy az apró konyhába én meg visszaalszom és három perc múlva a térdemet böködi. Felülök, egy bögre hosszú kávé (Nescafé original) kis tejjel, egy cukorral, egy tányér rajta apró darab kenyerek narancssárga színű lekvárral, reszelt sajttal.
Amikor az elsőt haraptam éreztem, hogy a sajt nem trappista és a lekvár sem a lehúzós tetejű kis fehér műanyagos, de ami ez után következett, az első rágómozdulatnál az mindent felülmúlt.

- Ez meg mi?
- Ez kérlek házi sütésű kenyér. Egy kicsit megpirítottam, mert már nem friss, de szerintem finom. Nem?

Tamás az ablakhoz lépett mosolyogva, egy kék Philip Morrisra gyújtott keresztbe tett lábbal a párkányra támaszkodva és a füstöt a napfénybe fújta.

- Bazmeg, én még ilyet nem tapasztaltam.

A sajtot és a lekvárt lekotortam és óvatosan elkezdtem szemlélni a kenyér struktúráját. A kérge szabálytalan volt, de itt-ott fényes, egyszerre ropogós és rugalmas. Nem értettem az összeférhetetlen kettősséget. A kenyérbélben is szokatlanul nagyobbak voltak a likacsok a megszokottnál és ahogy törtem, vagy inkább szakítottam belőle egy kis darabot, szintén rugalmasan foszlott, de az illata és az íze nem emlékeztetett semmi addig kóstoltra. Igazi volt és szilárd, a szónak abban az értelmében, hogy tudtam, hogy ez a kenyér nem megszárad, vagy kiszárad és legfeljebb kenyérmorzsának, vagy etetőanyagba gyúrni lesz jó, hanem ez a kenyér él és átalakul. Nem egy produktum, hanem egy organizmus.

- Finom.
- Az.

Azóta eltelt vagy hat-hét év és ez a reggel kristály tisztán jön vissza, amikor az első saját kenyerembe harapok. Mit is mondtál tegnap este, Tamás? "Nem fogod elhinni, hogy te sütötted. Persze, hogy nem, mivel nem te sütötted, hanem az Isten."

Félelmetesen egyszerű:

3 bögre liszt
1+1/2 bögre víz
1/2 teáskanál élesztőpor (kételkedtem benne, hogy ennyi élesztő felnyomja, de felnyomta, nagyon is)
1 teáskanál só

Ezt egy fakanállal összedolgozzuk, de csak úgy öregéből, az edényre teszünk egy fóliát, nyomunk rá egy jóéjt puszit (ez nagyon fontos) és másnap este így fog kinézni:

Ezt kiplöttyentjük egy lisztes (Olyan lisztes legyen ám, mint a Krisztián!) felületre, a széleit összehúzkodva, majd ahonnan kiplöttyentettük azt is belisztezzük és visszaplöttyentjük.

Konyharuhával (vagy ha nincs tiszta konyharuha, akkor egy tiszta párnahuzattal) letakarjuk és rendet vágunk a konyhában, megnézzük, hogy mi a helyzet Facebook-on, megcsináljuk a portugál házifeladatunkat, majd a takarástól számított másfél óra múlva előmelegítjük a sütőt csutka lángon azzal a minél vastagabb falú edénnyel, amiben a kenyér fog sülni. Még fél óra és az edényt úgy vesszük ki a sütőből, hogy a bal kézfejünket egy vékony csíkban megégetjük. A pihent masszát beleplattyantjuk az edénybe, lefedjük és visszatoljuk a sütőbe.

Neki állunk kételkedni, majd kételyeket oszlatni. Többször elmegyünk a sütő mellett, mert annyira érdekel bennünket, hogy mi történhet odabent, de azt is tudjuk, hogy nem tesz jót a folyamatnak a kiváncsiság, ezért kivárjuk a fél órát, levesszük a fedőt és kiábrándulunk. Ugyanúgy néz ki, mint amikor beleszottyantottuk. Bízunk a receptben, lejjebb vesszük a lángot a maxról majdnem minimumra és pár perc múlva elkezdi betölteni az a bizonyos illat az egész lakást. Ilyenkor már lehet kukkolni és bizony szépen pirul az. Bontakozik kifelé szépen lassan a személyisége. Létrejönnek azok a felületek, amik hangot adnak, ahogy hülnek a párnahuzatba csomagolva a kredencen.

Miután kézmelegre hült és az asztalra került a nagyapánkra gondolunk, aki egyik kezében a késsel a mellkasához fogta a kenyeret, annak hasára egy keresztet karcolt és csikorogva húzta bele az éles pengét.

Visszajött minden. A piros matrac, a galambok, a napfény és a kenyér íze.

Köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.