Péntek van. Délután négy óra. Végeztem a munkával, irány a szállás, hússütés az útra, borul az ég, talán szemerkél is, a buszról leszállva egy laza sprint a vasútállomásig. Fél tízre érünk Portóba, szakaszosan esik az eső, fél óra séta a belvárosig, ahol a leendő vendéglátónkkal van a találkozó. A sportcipő átázott, Portó lucskos, sötét, üres, mindenki kakaót iszogat péntek este a TV-t nézve. Közel a folyóhoz egy bár, nem jön válasz a telefonra, hogy mikor tudunk találkozni. A leendő vendéglátó randin van, elnézte az időt (jó jel) és nem tíz óra van, hanem fél tizenkettő és nem megy már több busz Brágába, hanem csak egy vonat fél egykor, amivel ő nem fog jönni, mert a randevú izgalmasabb, mint a coimbrai látogatók. Újabb fél óra séta az esőben ugyanarra a vasútállomásra, és visszafelé még a Machine Head koncertről kiáramló népekkel is találkozás.

Kedves Portó (Oportó, vagy O Porto)!

Tudom, hogy nem tudsz magyarul, de szépek a hídjaid és kíváncsi volnék a könyvtáradra is, meg a kulturális életedre egyszer. Remélem még és hamarosan találkozunk!

Üdvözöl,

Pál

Braga még egy óra, Annika lassan eléri megfázása tetőpontját, de hamarosan grúz és török vendéglátóink forró teával vezetnek körbe az apartmanjukban, ami pont úgy nézett ki, mintha nálunk építették volna a hatvanas években, beleng az otthonhangulat. Intenzív alvás és másnap a belvárosban akadnak járókelők rendesen, szerencsés, napsütéses időt fogtunk ki, itt sokat esik. A soktemplomos városképhez hozzátartozik az a gesztenyesütöde, ami majd minden portugál városban felfedezhető ilyentájt, sütve a jó minőségű szelídet, árasztva el az utcákat ezzel a jellegzetesen kellemes illatú füsttel.

 A csapat piros sapkás török lánytagja hamarosan dolgozni megy, így az eredetileg bolgár, immáron szintén török festőművész, az önkénteskén óvóbácsi (amúgy közgazdász) sárga pulcsis grúz és a német újjonc fog fölmászni a Bom Jesus-hoz, Braga különleges atmoszférájú és méltán legnevezetesebb helyéhez.

A város szélére busszal kell menni, ahonnan az ötszázöt lépcsős túra kezdődik.

Az út valójában zarándokút, ami alatt muszlim és ortodox túratársakkal csendes beszélgetés folytatható.

A stációk egészen komoly épületek, az út pedig a már jól megszokott fekete-fehér kövezetes.

A kis kápolnák belsejében méretes faragványok mutatják be Jézus Krisztus kínszenvedését.

Minden stáció mellett egy bő- és kristályvizű kút csobog.

Még mielőtt a csúcsra ér a megfáradt vándor, -akinek piszok szerencséje volt az esős évszakban-, egy nagyot gyönyörködhet.

Az utolsó szakasz az apostolokkal, és szimbólumokkal teletűzdelt csodalépcső valami nagyon furcsa lelkiállapotba vezet.

Minden szinten egy kút. A faragványok orrából, füléből, szájából, vagy épp szeméből folyik a hegyi forrás tiszta vize. 

Aki nem bírja, siklóval is jöhet, melynek külleme erősen emlékeztet a Miénkre.

Ez az a templom, aminek a belsejében a kereszthalál-folyamat utolsó jelenetét elevenítik meg a majd ember nagyságú szobrok. Megrendítő.

A templomot elhagyva francesinha (franszezinnya) ehető és barátságos, hízlalt háziállat símogatható.

Régi tábla hirdeti: Itt bizony a belvárosi tarifa már nem érvényes. A busz visszarepíti a néhány órára saját gondolataiba feledkezett városi embert a mások gondolatait közvetítő közegbe és bár a belváros is tartogat még szépségeket, az időjárás mintha lekísérte volna a túrát és csak addig lett volna boldog, amíg Isten háza felé tartottunk. 

Ennek a városnak a hangulata jelentősen különbözik a délebbi portugál városokétól. Mintha már nem is Portugália lenne, vagyis nem az a Portugália, amilyennek álmainkban képzeljük.

Braga tényleg szép és egy nap nem elég ahhoz, hogy ezt a szépséget (beleza) felfedezze, megismerje az ember, de a Bom Jesus szempontjából bőségesen elegendő, mert ez a hely nem fukarkodik adni abból amije van.

 Lakhatás és ehetés

Coimbra peremnegyedében fogsz lakni, itt. Ez a belvárostól nincs messze busszal (20 perc), és gyalog sem (30) csak épp két izmos dombot kell meghágnod, hogy oda juss. De tényleg izmosakat, kb. mint a Gellért fele, ezért ha éjszaka kell visszajönni a városból, amikor már nincsen busz (teljesen veszélytelen az út tapasztalataim szerint), akkor azért hálás lesz a lábikrád.

A földszinti, társasházi apartman olyan fiatalos, mint egy idősek otthona, de három kényelmes kis hálószobája (ebből az egyik kétágyas) remekül alkalmas a magánszféra kialakítására. Ha van esélyed választani, ajánlom az utcára nézőt, mivel a "garázs-oldalon élő" lakótársaimnak bizony meggyűlt a bajuk a szombat reggel nagynyomású vízzel motorcsónakot tisztogató szomszéd zajszennyezésével. És száradó tornacipőt ne hagyj az ablakban, mert a sportosabb kolléga sportfelszerelésének bizony így kélt lába a minap..

A nappaliban egy zajos, recsegő hangerőszabályzós "noname" hifi van és egy TV, ami számos szatellit adását közvetíti, mert elő van fizetve, épp úgy mint az internet. -Jut eszembe szólni kell, hogy a porszívóba kell porzsákot hozatni.- Igen, hozatási rendszer van. Van egy lista, amin szépen beikszeljük, hogy a következő héten mire van szükségünk (az ésszerűség határain belül és a személyesség határain kívül, tehát; paradicsompüré, wc papír, mosópor) és három napra rá, mire megjövünk a munkából az angyalkák a konyha kövére helyezik mindezt gyümölcsös ládikákban. Annak a konyhának a kövére, aminek a munkafelületei gránitból vannak (ez itt nem ritka, mivel Coimbra közelében van Portugália egyik legnagyobb márvány- és gránitkitermelő vidéke, ha jól tudom), a tűzhely remek és a szagelszívó is jó szolgálatot tesz.

A kajáról még annyit, hogy a zöldségek és gyümölcsök nagy részét a farmról kapjuk. Ugyanis tartozik a szervezethez egy farm: "Quinta Conraria" ahol hatalmas földeken történik a növénytermesztés azokkal a fiatalokkal, akik "szociálisan veszélyeztetettek" és így szakmai képzésben vehetnek részt. Logikus, ugye? Nem a kajához tartozik, de ugyanitt kap helyet egy asztalos-, kárpitos-, autószerelő műhely és egy autómosó, valamint egy tankonyha, ahol naponta közel 300 főre főznek, a menüt egy táplálkozási szakértő állítja össze és felügyeli.

A kintáról érkező zöldségek, gyümölcsök tehát organikusak és mint ilyenek nem mindig a legzamatosabbak, de egészségesek és nem gén kezeltek, nincsenek feljavítgatva, manipulálva, ami a XXI. században azt hiszem hogy mindennél zamatosabbá teszi őket. 

Minden kedden és csütörtökön halat, vagy halfélét főznek (tehát, ha nem szereted, akkor előre kell gondolkodnod, főznöd és vinned magadnak) a kintán (quinta) és a központban is, ahol a legtöbb időnket töltjük, de erről majd a következő alkalommal.

Egy kis magyarázkodás; A következő magyar önkéntes már rágja a fülemet, hogy írjak neki arról, hogy milyen is lesz itt, vagy hogy hogyan készüljön. Tehát:

Mivel nagyon sok mindenről tudnék írni, csak darabokban és keveset.

A legfontosabb a nyelv. El kell kezdeni portugálul tanulni ahogy csak teheted, mert ez a kulcsa annak, hogy milyen minőségben élheted meg az itt eltöltött időt. Nekem szerencsém volt, van. Hatalmas szerencsém, mivel egy spanyol és egy német lánnyal vagyok és az elejétől fogva az volt a megállapodás, hogy ahogy csak lehet portugálul fogunk egymással (is) beszélni, hogy gyakoroljunk. Lehet azt mondani, hogy "tanulósak" vagyunk, heti kétszer-háromszor van nyelvóra Verával (már jeleztem neki, hogy jössz, erre Ő azt mondta, hogy akkor lassan jobb lesz, ha elkezd ő is magyarul tanulni), alkalmanként másfél óra és Vera imád tanítani, de csak akkor, ha motivált, őt pedig az motiválja, ha a tanulók motiváltak, mi pedig motiváltak vagyunk. Az első egy-két alkalommal még angolul mondogatta a dolgokat, de azóta csak portugálul és csak portugálul. Nem könnyű, de megéri. 

A kiejtéssel nem lesz bajod, mivel a diftongusokat, a nazálisokat és az uvuláris tremulánst leszámítva hasonló a hangkészlete, mint a mi nyelvünknek (egy kicsit zártabban beszélnek és gyorsan, ami az értést viszont elképesztően megnehezíti). És ha bírod a "seggelést", akkor a nyelvtannal sem lesz gond, mivel a főneveket pikk-pakk tanulja az ember a ragozott igealakokat meg egyszerűen be kell nyalni. 

Nekem a legtöbb nehézséget az olyan egyszerű formulák felismerése, megértése, begyakorlása és adekvát alkalmazása okozta, mint a "Figyelj csak!", "Érted?", "Ilyet nem szabad csinálni!", "Nem mondod!?" és társaik. Többször gondoltam rá, hogy csinálok ebből egy gyűjteményt, de már nagyon sokszor gondoltam nagyon sok mindenre amit meg kellene csinálni, de a világon annyi idő nincsen.

Az elején nekem sokat segített a Pimsleur kontinentális portugál nyelvleckéje, bár egy kicsit régi stílusú, az idősebbek örülnek ennek a hanghordozásnak és általában az udvariasságnak, amivel mi magyarok alapvetően viseltetünk mások felé. Igen. Ugyanis a helyi gyerekek nagy része tiszteletlen, fegyelmezetlen, de nem bántó, sértő módon, hanem inkább olyan elkényeztetett féle képpen. Hogy mást ne mondjak még a felnőttek körében sem ritka, (a gyerekeknél meg körülbelül tízből kilenc) az aki nyitott szájjal eszik, de ez senkit sem zavar. Ez azért egy magyar ebédlőben igen nagy illetlenségnek számít, bár ki tudja, lehet hogy ez is csak az elfogadás és az egyenlőség jegyei (vagy mellékhatásai), amiben érzésem szerint élen járnak.

A mai parainesis ezzel zárul. Hiányzik a magyar nyelv, nagyon hiányzik.

A Gólya mesélte még azt a viccet, amikor a Britt kertészt megkérdezik, hogy mitől lesz olyan gyönyörű a kastély kertjében a fű. Mit kell csinálni? - Naponta háromszor öntözni és hetente kétszer nyírni. És mindezt ötszáz évig.

Ez a vicc jut az eszembe itt egyre-másra a coimbrai egyetemi hagyományokkal kapcsolatban is. Itt van például a viselet "traje" amit másod évtől hordhatnak a hallgatók. Így néz ki a férfi és így a női. Mindegyikhez kell a palást, aminek az alját az utolsó évben a barátok és családtagok megszaggathatják. Aztán a mellénynek az utolsó gombját nem illik begombolni, meg ilyenek. Ezért volt nagy megtiszteltetés, hogy kölcsönviseletben léphettem színpadra az egyik (mivel több zenekar és énekkar is van) egyetemi vegyes kórussal.

Sok kis apró hagyomány, ami már jó mélyen beágyazódott, de egy kicsit, vagy nagyon mindig változik. Például a coimbrai fádó tipikusan a hallgatók előadásában a leghitelesebben megszólaló szomorkás dal, aminek a végén régebben nem illett tapsolni, csak köhécselve jelezni, hogy ez elég jó volt.

"Festa das latas", vagy "Latada" vagyis a konzervek fesztiválja. Ez van ezekben a napokban 25-én kezdődik egy szerenáddal a nagytemplom előtt, majd a gólyák "caloiros" a "professzoraikkal" (minden gólyának van egy felsőbb éves mentora) levonulnak a belvárosba. Megvannak itt is az elmaradhatatlan szimbólumok; a fémdobozok, a cumi, a bili és az elmaradhatatlan öltözetek.

A  felsőévesek szeptember óta szívatják a gólyákat majd minden nap, mivel itt nincsenek gólyatáborok a nyár folyamán, ezért év közben történik meg a csapatkovácsolás. A "praxe" kemény, de így jó. 

Szóval a hagyomány az fontos, nagyon fontos, de nem kell rágörcsölni, csak őrizgetni, fejlesztgetni. 

 Meghalt Kadhafi, pedig elég nagy hazafi volt. Bocs. Minden diktátorról kell egy vicc, mint Castróról, amit még a Papa mesélt:

• Mit csinál Castro, amikor így néz? -vonta össze Papa a szemöldökét.
• Nem tudom.
• Fidel.
• Kac-kac.
• És mit csinál, amikor így néz? -tette Papa a kezét távolba tekintő tartásba.
• Nemtom.
• Nadon Fidel.
• Kac-kac.

A rossz humorunkat a Papától örököltük.

Na de aztán van itt más is. Lassan tényleg véget ér a Portugál küldetés, de még mindig nem hallgattam meg az összes Headphone Commute-os mixet, ez hozzá tartozik majd az ittlét-hangulathoz. Elég modern, ugye?

Ma tettem egy sétát a városban, ami meglehetősen addiktív ebben az időjárásban. Gyakorlatilag ma is tökéletes nyár végi idő volt, de még naplemente után sem kellett felvennem a pulóverem. Őrület. 

A lezárásos hangulathoz tartozik, hogy tegnap volt a központban egy prezentáció, amit két kollegínámmal tartottunk (természetesen portugál nyelven - ez egyébként tényleg félelmetes, hogy kb. 3 hónap alatt alap szinten el lehet sajátítani egy nyelvet, fél év alatt pedig az önkifejezés "valamilyen formájú" szintjére is el lehet jutni, de ebben persze elég nagy szerepe van a heti 3x1,5 óra nyelvórának is (Evóráról tanultunk ma - nem csak a nyelvi humor kedvéért) és itt látható a csapat. (Azért betűrhettem volna a pólóm.) Ha nem értesz belőle semmit akkor ajánlom figyelmedbe ezt.

Aztán a tegnapi prezentáción, ami az eddigi munkánkról szólt (igazából nem volt nagy kunszt megcsinálni, mert kb. 600x el kellett mesélnünk, hogy mit csinálunk itt, mi is az az APCC, stb. Viszont, ami nagy hatást váltott ki, az egy közös szerzemény egy "klienssel", mondjuk inkább haverrel. Paul Mariának hívják a csávót, szintén CP-s, lábbal irányítja az elektronyos kerekesszékét, lábujjal csettel és írja a verseket, dalszövegeket. Közben röhög és káromkodik, bár a beszéde "súlyosan akadályozott" azaz nyökög és mindezt persze angolul, amit gyakran nem értek, de ez sem szokott probléma lenni. Szóval Illés itt volt és Ő azért jobban pörköl a gyittyón mint én, így ügyesen megzenésítettük az egyik szövegét.

Innen folytatom.

 Nem tudok leszakadni a kenyérsütés témáról. Az első kovászom még közel sincs használható állapotban, de ez adta az ötletet, hogy egy kicsit hosszabb ideig keljen az élesztős is. Így esett, hogy ezt a cipót két napig dédelgettem, etetgettem, gyúrogattam:

Furcsa ahogy alakul át az alapanyag. Egészen lággyá, puhává, szinte folyékonnyá vált a hosszú érés alatt. Amikor az utolsó formázás következett egy újabb adag kis liszttel, olyan illata volt, mint mikor forr a bor. Reméltem, hogy ez az erős íz megmarad majd a sütés után is, de tévedtem.

Elég gyorsan sütöttem. Fél óra fedővel, fél óra fedő nélkül, ezért a tészta nedvesebb maradt, szalonnásabb, de tökéletesen megsült. Ilyen struktúrát egyszerűen nem lehet botban kapni sehol, ahol eddig kenyeret vettem.

Két órányi hűlést követően a már így is botrányosan ropogós héját perverzül még jobban felfejlesztő pirítást követően került rá a sós vaj és a saját készítésű baracklekvár. És igen. Pont olyan finom, mint amilyennek kinéz. A kenyér héja roppanós, belseje rugalmasan szakad. A lekvár érett, zamatos és mivel a főzésnél nem turmixoltam le, hanem addig főztem, míg szét nem esett rostos, élő íze lett.

Előnyök, újítások: a sütés előtt belevágott kereszt beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bármik is voltak azok és bármi is lett az eredménye, valamint a gyors sütés (nem vettem vissza a hőfokot egyáltalán az egész folyamat alatt) miatt sem maradt sületlen.

Hátrányok, váratlan eredmény: a hosszú kelesztéskor keletkezett aroma nem maradt meg, ellenben a tészta rendkívül ellágyult, amitől finom is lett, csak épp a sütőbe helyezéskor a kelleténél jobban szétterült, így nem lett elég magas. A másik dolog amire figyelni kell, hogy a kelesztésnél, ha etetésre kerül a sor (plusz liszt) akkor arányosan sót is kell adagolni, mert édes marad a tészta.

Bevallom hiányzik egy kicsit a Rákóczi pékségben elropogtatni egyet, 15deka orosz hússalátával és bámulni az ablakban ülve a mocskos pesti utcát. Hiányzik egy kifli is azzal a kefírrel, ami leköpi a ruhád, ahogy feltéped a fóliát egy félnapos bringázás után bármelyik "közért" -ben.

Helyette van kötelező fogyasztás a Moelas -ban, ami nem más mint a zúza. Zúza bár. Kicsi kocsma az ősi egyetemi negyed közepén. Egy bácsi ül a bejáratnál egy bárszéken (a tulaj) és a szokásos néhány mondatos társalgás (ha embereknek kapcsolatba kell kerülniük itt egymással soha nem érik be egy szóval) után a kezedbe nyomja ezt a papírt:

Aminek az a lényege, hogy egyet kötelező inni. Odamész a baromi hosszú listához, amin Anita is rajta van:

kiválasztod hogy mit szeretnél, megmondod a pénztáros néninek (aki nem más, mint a tulaj felesége) ő kifizetteti veled, majd rányomja ezt a pecsétet:

És három oldalazó lépést teszel, amikor is a pénztáros pult átalakul mixerpulttá. A mixer, vagy csapos (aki nem más, mint a tulaj fia) elkéri a papírodat és megkérdezi, hogy az italodat jéggel, normál vagy meleg pohárban kéred-e . Aztán elkészíti és te leülsz az asztaltársaságodhoz és fogyasztasz, majd kifele menet a bácsi kezébe nyomod a papírod és mosolyogva elköszönsz. Tökéletes példája a rendszerszeretetnek.

Végezetül egy homályos fénykép, amin rosszul is nézünk ki:

Egészségetekre! 

A táplálkozásból indulunk és oda is érünk vissza bármihez is kezdünk. Épp most főzőm a spenótot és a maradék száradt házi sütésű kenyeremet pirítottam meg hozzá a fokhagymával. Tudod, hogy milyen érzés az? Én most már tudom, de nem értem. Miért más az illata? Miért más az íze? Hol kerül bele az a kis plusz?

Azt hiszem az egész a kés élezésénél kezdődik. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy amikor éles késsel vágod a paradicsomot más lesz az íze a salátának amibe rakod, mint mikor egy recéssel szaggatod, vagy egy kenőkéssel trancsírozod. Ugyanazok a további összetevői, de más az íze. És amikor magadnak kevered a kenyeret, akkor olyan lesz, mint Te. Amilyen Te vagy. És most egy csomó jelző: hanyag, vagy precíz, szilárd, vagy puhány. Olyan vagy, mint a kenyered. Ha egy kicsit messzebb szeretnék menni, akkor azt is mondhatom, hogy nem véletlen a "Krisztus teste", hiszen az Isten, ha saját képére teremtette az embert és egyszülött fiát is adta értünk, akkor a mi alkotásunk és legegyszerűbb alkotásunk a legalapvetőbb elemekből (levegő, föld=búza, víz, tűz) Krisztus teste lesz. Süss egy kenyeret és meglátod, hogy mennyi benned a szeretet!

Ha eddig még nem tetted meg, akkor ajánlom figyelmedbe egy korábbi bejegyzésemet, én azóta is minden héten sütök egyet, vagy inkább kettőt, mert általában pillanatokon belül elfogy.

 Ami igaziból Chopal és aki valaha Coimbrában jár, kötelező ide elmennie. Hatalmas magnóliák és eukaliptusz fák, amik dobálják leflé magukról a kérget, ezért némelyik egészen meztelen, fehér és ha egyszer megérzed azt az illatot, mindig érezni szeretnéd, de nem valami gagyi koncentrátumban, hanem élőben.

Kutyatulajdonosok apportíroznak puha szőrű, kajla kutyákkal, gyerekek kisbiciklivel, bukósisakkal, középkorú és fiatal férfiak állagmegőrzés céljából futkosnak, valamint a coimbrai önkéntesek a bambuszerdőből hozott póznával verik lefele a diót a fáról sütisütés céljából.

Atzán lehet fényképezkedni teknőssel, amit egy fa törzséből faragtak ki és lehet egy jó kávét inni és egy pihentető napot nyugtázni.  

 Tudni kell, hogy a szervezethez (ahol önkénteskedem-->elérkezett az ideje annak, hogy a helyesírás ellenőrző aláhúzza az -ikes ige E/1, tárgyesetében a "kemény k" helyett "szelíd m"-et használó ragozványát, bár leendő logopédus létemre -és szégyen szemre- nem vagyok helyesírásbajnok) tartozik egy tangazdaság, ami a növények és állatok hasznosítását mutatja meg az arra érdemeseknek élőben és gyakorlati lehetőséget kínál hátrányos- és különféle helyzetű embereknek.

Figyelem! Az alábbi képek egy kiwi fát is tartalmaznak érett gyümölccsel, valamint aki megmondja, hogy az a piros virág micsoda, annak jár a zene.

 Azt, hogy Fernando Pessoa négy személyiséggel rendelkezett csak ma tudtam meg. Mindig tanulok valamit. Talán azt is, hogyha egy új terméket vezet be az ember, érdemes utánanézni, hogy a márkanév más nyelveken nem jelent-e valami furcsaságot.

 Új! Próbálja ki most. Klasszikus íz, egész napos védelem.

 Valamiért sok minden a kajáról szól, ha az ember külföldön tartózkodik. Ha nincs mit enni, akkor azért, ha van mit enni, akkor azért mert az különleges, vagy ha elegünk van már abból, ami különleges, akkor meg azért, mert akkor meg el kezd hiányozni az otthoni.

Portugáliában a közfőztudatban nincsen benne a zeller és a "fehérrépa", ami azonban köztudottan a petrezselyemgyökér és ez utóbbit mindenki félre tolja a tányérjában a vasárnapi ebédnél, amíg felnőtté nem válik (a Zsófi még utána is).

Szóval ezért nincs itt vadas, ezért nincs itt gulyás és ezért nincs itt marhahúsleves cérnametélttel. Ellenben van "magyar sütemény":

 Az a négy ember, aki a blogomat nézegeti nem kapott nagyon rajta, hogy a fejtörőimre képeslap ellenében helyes megfejtést adjon, de teszek még egy próbát:

MI A KÉPEN LÁTHATÓ SÜTEMÉNYNEK A MAGYAR ELNEVEZÉSE?

A helyes megfejtőnek küldök egy dalt. 

Tegnap volt Nagyboldogasszony napja, vagy más néven Mária mennybemenetele. Ami egy református gyereknek nem tartozik a legnagyobb ünnepek közé, de Portugáliában nem nagyon ismerik a reformáció fogalmát, ezért érdemes egy kicsit alkalmazkodni, elindultam hát csodát látni. Fátima 85,3 km-re van Coimbrától és lehetett rá számítani, hogy ott sokan lesznek, ahol pedig sok ember van, az jó, idén úgy is kimaradt a Sziget fíling hahó. A boltban meg már tudok egyedül fizetni és meg is tudom köszönni, úgyhogy a buszt választottam. A pénztáros hölgy ideges volt, gyorsan beszélt, semmit nem értettem, csak azt, hogy ez volt az utolsó helyjegy.

Ez után jött a kávévevős jelenet. Kértem egy kávét és egy pohár vizet. A kávé jött, a víz nem. Ekkor a mellettem álló nagyobb szájú, gyorsabb beszédű hölgy, aki előzőleg elém pofátlankodott kezdett el reklamálni helyettem, majd hosszasan monologizált nekem, én pedig bőszen bólogattam, majd megköszönte a beszélgetést, mosolygott és elviharzott.

A buszállomáson ecet-, a buszon pedig egérillat, vagy inkább régen tisztíttatott, ázott zakóillat uralkodott. (Egy remek nap után még a bűz is illatozik emlékeimben.)

Erről jut eszembe; hogyan viselkednek a coimbrai tömegközlekedők a buszokon (most nem a távolságiról beszélek)? Hát úgy, mint én. Mindig abban a pillanatban állnak fel az ülésről, amikor megállt a busz. De akkor aztán lendületesen. Nincsen már percekkel korábban a cekkerrel az ajtónál állás, idegesen pillantgatás, amit az Ikarusokon megszoktam és meg szoktam mosolyogni, bár most is mosolygok, de azon, hogy otthon ez nem szokás. Leszállásjelző, buszmegállóra húzott kormány, megakadó gépjármű és repülő fekete ruhás, botos-kendős néni.

Gondoltam hogy sokan lesznek, de még annál is többen voltak. Az autók lépésben haladtak egymás hátában, rendőrök, akik szimulálták a forgalom irányítását és sok-sok ember, akik nagyjából egy irányba tartottak. Zászlókkal, zenével, vagy csak úgy. A "fő helyszínen" még több ember. A nagyszínpad a bazilika. Kék az ég, az árnyék minimálba' nyomja és a hatalmas tér behangosítva, énekel a kórus, szól az orgona, kezdődik valami, jókor érkeztem.

Sokan térden csúszva róják le kegyeletüket.

Nehéz felismerni, hogy mi folyik ott, amikor először tapasztalja meg az ember azt, hogy az a sok ember ott van és egyszerre koncentrál a lehető legkiválóbb gondolataira, érzéseire, fájdalmaira, bánatára, bűneire, mindenre amitől szeretne megszabadulni és mindenre, amire vágyik (de valahogy ha imádkozom mindig ott kötök ki, hogy "és szeretném, ha a család egészséges lenne és kevesebbet szenvedne, mint a fiad”. Szóval amikor ezt megtapasztalja az ember, akkor nem ocsúdik és kész, hanem folyamatosan és többször jön rá és esik le és megy át és áramlik szét és borsózik a bőre és folyamatosan sírhatnéka van. Olyan lehet ez, mint amikor az újszülötteket szépen befektetik egymás mellé, mint a szardíniát és ha az egyik elkezd sírni, akkor hamarosan az összes többi is ordít.

Találtam egy szórólapot, ami ingyenes zarándokprogramot kínált. Magányosan még jobb.-írja. Ez pont nekem való. Leültem egy kis olajligetbe (mint később láttam az egyetlen tölgyfa alá) ettem a reggel hazulról csomagolt és a leve a táskámba folyt currys csirkéből kézzel (mert villára nem volt eszem) és elolvastam a pilgrim menetrendet. Végig a stációk útján a Szent István kápolnáig. Hogy MI? Igen. Mind a tizenöt grandiózus stációt és végén egy szép kis (inkább protestáns hatású) kápolnát az amerikai magyarok építtették. Nem hittem el. Mindegyik stációnál (ami maga is egy kis kápolnára hasonlít tetején a kettős kereszttel) ott van a márványtábla az építtető nevével. Kovács Istvánné, Palm Beach, etc.

Erefelé nem olyan drága ám a márvány, mint nálunk.

Ekkorra már sokadszorra rázott ki a hideg. Bár volt, hogy nem a katarzis élménytől, hanem a rengeteg turistától, akik a kegyhelyekkel pózolnak, gyerekek jégkrémekkel rohangálnak, apa öngyújtót kér anyától, mert az ő tüze a kocsiban maradt, anya pedig fennhangon kérdezi az ott meditálni próbálóktól, hogy itt jelent-e meg először a pásztorgyerekeknek az angyal és hogy innen hogyan kell tovább menni, vagy ugyanezen az úton visszafelé, mert néhol olyan megtévesztőek ezek a táblák és elképesztő ez a hőség, de még mindig jobb, mintha esne az eső.

"Ezen a helyen került lefényképezésre a három kis pásztor 1917-ben."Adja magát...

A kápolna tetején hármas kereszt, pózoló családdal. Szépen félrehúzódtam, amíg elintézik ízléstelen cselekedetüket és épp a tájba és bűneimbe merültem, amikor megkocogtatta az apa a vállam, hogy csináljak már egy fotót róluk léci. Ezen úgy elkezdtem nevetni, hogy kénytelen voltam megérteni, hogy csak azt utálom bennük, amit magamban is el kell fogadnom. Ugyanis ha nem tudják megragadni a dolog lényegét annak mélységében, akkor miért is ne ragadhatnák meg annak a felszínén. Nem születik mindenki haladó kategóriás hívőnek. Azt gyakorolni kell, ami nem olyan egyszerű dolog, hiszen tenni kell érte. Tehát így is lehetne nézni:

-Áh itt ez a fiatalember, egyedül van, látszólag becsülendően mély gondolatokkal, elhivatottan, hatalmas megtiszteltetés volna, ha készítene rólunk egy fotót itt a Magyarország feltámadásáért emelt stációk csúcspontjának, a Szent István kápolnának a tetején ezekkel a remek keresztekkel.

-Nem is tudjátok testvéreim, hogy mennyire szívesen, hiszen még én sem tudom, mert majd csak akkor fogok rájönni, hogy ez igazából nekem volt egy giga nagy megtiszteltetés, amikor ezt a veletek való fiktív beszélgetést írom.

Nagyon sok furcsa dolgot láttam. Apróságokat, amiket el is lehet felejteni, de azt az érzést nem, hogy végig azt hittem, hogy semmit sem csinálok, de mikor újra Coimbrában voltam -egy luxemburgi család jóindulatú fuvarjának köszönhetően- nyilvánvaló volt számomra, hogy nagyon is sok mindent csináltam és jól végeztem a dolgomat.

Ha teheti, menjen el Ön is!

A múlt heti kérdésre még mindig nem érkezett helyes megfejtés, (pedig nagyon szeretnék valakinek képeslapot küldeni, bár már utánanéztem magam) ezért egy újat nyitok, hátha ez motiválóbb lesz:

 Melyik országot kérte a Szűzanya, hogy ajánlják fel neki?

(Annyit segítek, hogy amikor megjelent a Szűzanya a pásztorgyerekeknek, akkor volt ilyen kérése.)

 Legalább annyira értelmetlennek tartom a kultúrák keveredésének csodálatosságáról való áradozást, mint azokat a beszámolókat, amik arról szólnak, hogy mennyire rosszak a kiszámítható filmek. Értelmetlen, de sok értelmetlen, mégis szórakoztató dolgot csinálunk csak úgy. Befoghatnék ebbe a szekérbe még egy lovat, ha a botcsinálta nyelvészkedést is ide venném és elkezdenék a „szórakoztató” szó csodálatosságáról írni, ügyetlenül boncolgatni, de nem fogom, sőt a kultúrák keveredését is visszavezetem a pajtába, ugyanis tegnap moziban jártunk:

Capitão América

A nyagypapája háborús hős volt, ezért ő is az akar lenni, de igen gyenge biológiai felépítése miatt nem akarják bevenni azok közé, akik a hazájuk érdekeiért gyilkolnak. Ő is gyilkolni szeretne a hazája és a nagyapja miatt.- hisszük, de később kiderül, hogy ő nem akar bántani senkit (mégis jó pár ember életét a későbbiekben kioltja).

Mindez akkoriban játszódik, amikor nácikat mentek gyilkolni az amerikai emberek a hazájuk érdekeiért. Aztán egy furmányos- történetesen német származású, idősebb, befolyásos orvoszseni mégis elintézi neki, hogy bevegyék azok közé az amerikaiak közé, akik a hazájuk érdekeiért legálisan meggyilkolhatják a német embereket. Persze ezt az időskés orvoszseni azért teszi, mert terve van a férfival.

Egy koporsó szerű hűtőszekrénybe fekteti, testébe kék folyadékot fecskendez. A folyamat majdnem leáll, hiszen rengeteg energiába kerül és fájdalmas is, de megéri a vesződést. A korábban vézna járókelő nagyon izmossá válik a folyamattól (a női nézőknek elég volna azt a néhány képkockát lúpoltatni, amikor kiszáll a hűtőszekrényből). Eztán egy ideig promóciós célokra használják a hirtelen jött népszerűsége miatt, majd úgy dönt, hogy ő is részese lesz a vérontásnak, kiszabadítja a fogságba esett barátait, az útjába kerülőknek pedig egész egyszerűen -és immáron teljesen jogosan- elveszi az életét. A végén az ő segítségével győz a nemzet, szerelem is van, beteljesületlen, hiszen miközben egy zuhanó gépet kormányoz az Északi-sark felé, hogy ne Nova York-ra essen egy randit beszél meg vele, amire tudja, hogy nem tud majd elmenni (Itt tényleg volt pár pillanat, amit azoknak nyugodtan ki lehet hagyni, akiknek van némi klausztrofób félelmük a repüléstől és a barátnőjüket/barátjukat több mint két hónapja nem látták.)

A lényeg most jön, hiszen az egész úgy kezdődik, hogy napjainkban találják meg azt a bizonyos repülőt, amivel hetven éve zuhant le és természetesen eszméletlenné vált és a kék folyadék miatt, ami még mindig a vérében kering, elpusztíthatatlan. A végén mást sem szeretett volna a Capitão csak elmenni arra a randevúra, amire már nem lehet, hiszen a nagyváros utcaképe merőben megváltozott és a szeretett nő is valószínűleg már csak por és hamu.

Aki először írja meg, hogy ki és hogyan mérte meg először a Föld-Hold távolságot (és a levelezési címét is odabiggyeszti), annak küldök egy képeslapot.

 Ma ugyanis megtörtént. Kenyér sütés házilag, dagasztás nélkül. Köszönöm Tamás a receptet!

A Királyi Pálban kezdődött. Akkor még nem voltam ELTE-s, semmi közöm nem volt az egyetemhez, köszönő viszonyban sem voltunk egymással, csak jártuk a Pesti éjszakát, mint leendő és állandó művészek és ittuk a drága és rossz minőségű vöröset, a rozé fröccs csak később jött. Aztán a Királyi Pálban kötöttünk ki, előkerült a piros huzatos matrac, ami annyira poros volt mindig, hogy reggelre bedurrant tőle a szemem, barátom meg a tripla(!) ágyon horkolta át az éjszakát.
Szombat reggel. Fájdalmasan nem bírok felkelni, Tamás már a számítógép előtt ül, nyomja a fordítást, nap süt be az ablakon, galambok hangja és szemben a szabadság szobor.

- Na, ébren vagy? Jöhet a kávé? Kapsz reggelit, aztán el kell húznod, mert dolgozom.
- Mmm.
- Van lekvár, meg sajt. A svédek a sajtot lekvárral eszik. Jöhet? Sütöttem tegnap előtt kenyeret, szerintem elég jó lett. Megkóstolod?

Tamás felpattan a székről, kimegy az apró konyhába én meg visszaalszom és három perc múlva a térdemet böködi. Felülök, egy bögre hosszú kávé (Nescafé original) kis tejjel, egy cukorral, egy tányér rajta apró darab kenyerek narancssárga színű lekvárral, reszelt sajttal.
Amikor az elsőt haraptam éreztem, hogy a sajt nem trappista és a lekvár sem a lehúzós tetejű kis fehér műanyagos, de ami ez után következett, az első rágómozdulatnál az mindent felülmúlt.

- Ez meg mi?
- Ez kérlek házi sütésű kenyér. Egy kicsit megpirítottam, mert már nem friss, de szerintem finom. Nem?

Tamás az ablakhoz lépett mosolyogva, egy kék Philip Morrisra gyújtott keresztbe tett lábbal a párkányra támaszkodva és a füstöt a napfénybe fújta.

- Bazmeg, én még ilyet nem tapasztaltam.

A sajtot és a lekvárt lekotortam és óvatosan elkezdtem szemlélni a kenyér struktúráját. A kérge szabálytalan volt, de itt-ott fényes, egyszerre ropogós és rugalmas. Nem értettem az összeférhetetlen kettősséget. A kenyérbélben is szokatlanul nagyobbak voltak a likacsok a megszokottnál és ahogy törtem, vagy inkább szakítottam belőle egy kis darabot, szintén rugalmasan foszlott, de az illata és az íze nem emlékeztetett semmi addig kóstoltra. Igazi volt és szilárd, a szónak abban az értelmében, hogy tudtam, hogy ez a kenyér nem megszárad, vagy kiszárad és legfeljebb kenyérmorzsának, vagy etetőanyagba gyúrni lesz jó, hanem ez a kenyér él és átalakul. Nem egy produktum, hanem egy organizmus.

- Finom.
- Az.

Azóta eltelt vagy hat-hét év és ez a reggel kristály tisztán jön vissza, amikor az első saját kenyerembe harapok. Mit is mondtál tegnap este, Tamás? "Nem fogod elhinni, hogy te sütötted. Persze, hogy nem, mivel nem te sütötted, hanem az Isten."

Félelmetesen egyszerű:

3 bögre liszt
1+1/2 bögre víz
1/2 teáskanál élesztőpor (kételkedtem benne, hogy ennyi élesztő felnyomja, de felnyomta, nagyon is)
1 teáskanál só

Ezt egy fakanállal összedolgozzuk, de csak úgy öregéből, az edényre teszünk egy fóliát, nyomunk rá egy jóéjt puszit (ez nagyon fontos) és másnap este így fog kinézni:

Ezt kiplöttyentjük egy lisztes (Olyan lisztes legyen ám, mint a Krisztián!) felületre, a széleit összehúzkodva, majd ahonnan kiplöttyentettük azt is belisztezzük és visszaplöttyentjük.

Konyharuhával (vagy ha nincs tiszta konyharuha, akkor egy tiszta párnahuzattal) letakarjuk és rendet vágunk a konyhában, megnézzük, hogy mi a helyzet Facebook-on, megcsináljuk a portugál házifeladatunkat, majd a takarástól számított másfél óra múlva előmelegítjük a sütőt csutka lángon azzal a minél vastagabb falú edénnyel, amiben a kenyér fog sülni. Még fél óra és az edényt úgy vesszük ki a sütőből, hogy a bal kézfejünket egy vékony csíkban megégetjük. A pihent masszát beleplattyantjuk az edénybe, lefedjük és visszatoljuk a sütőbe.

Neki állunk kételkedni, majd kételyeket oszlatni. Többször elmegyünk a sütő mellett, mert annyira érdekel bennünket, hogy mi történhet odabent, de azt is tudjuk, hogy nem tesz jót a folyamatnak a kiváncsiság, ezért kivárjuk a fél órát, levesszük a fedőt és kiábrándulunk. Ugyanúgy néz ki, mint amikor beleszottyantottuk. Bízunk a receptben, lejjebb vesszük a lángot a maxról majdnem minimumra és pár perc múlva elkezdi betölteni az a bizonyos illat az egész lakást. Ilyenkor már lehet kukkolni és bizony szépen pirul az. Bontakozik kifelé szépen lassan a személyisége. Létrejönnek azok a felületek, amik hangot adnak, ahogy hülnek a párnahuzatba csomagolva a kredencen.

Miután kézmelegre hült és az asztalra került a nagyapánkra gondolunk, aki egyik kezében a késsel a mellkasához fogta a kenyeret, annak hasára egy keresztet karcolt és csikorogva húzta bele az éles pengét.

Visszajött minden. A piros matrac, a galambok, a napfény és a kenyér íze.

Köszönöm!

Mondja a török, a Mindmegette szerint.

Tegnap vettem is fél kilót, mert elég borsos itt az algarvei barack ára, mivel nincs már szezonja, de a legjobb lekvár ebből van, ez kétségtelen.

Az aveiroi bolhapiac legközelebb augusztus 20-án lesz, ráadásul éjszaka.

A jövő héttől egész augusztusban a lakóotthonban leszünk. Ez már keményebb terep súlyosan és halmozottan fogyatékos és akadályozott emberekkel. Minél nyomorúbb helyzetben van valaki annál könnyebb neki örömet okozni. Az öröm pedig az élet motorjának karburátora.

You might have some difficulties with translating the title wich is the same as Salinger's "Catcher in the Rye" but don't worry.

Visszafelé az időben. A jövő héten augusztus és a központ bezár, vagy legalábbis takaréklángon üzemel mindenféle értelemben. Tegnap például nehézségeink akadtak a segítésben, ugyanis se gyerek, se semmi. A dolgozók takarítanak szépen, az asztalok elhúzva, linóleumpolírozó gépek búgása és jókedvű munka hangja visszhangzik az üres folyosókon. Így esett, hogy tegnap a művészetterápiás csoportnak segítettünk (akik egyértelműen a leglazábbak az egész intézményben) ceruzát hegyezni. Az elején még olyan volt, mint egy vicc, de kb. a századik cerkát követően kezded érezni, hogy ez nem vicc, motoros ceruzahegyező nélkül pedig pláne nem az.

Közben azon gondolkodtam, hogy kurzust is lehetne indítani belőle, tematikával, mindennel "Bevezetés a grafit- és színes ceruzák hegyesítésének elméletébe" címmel.

1. A rajz, az írás és az íróeszközök története
2. Eszköztipológia, elnevezések
3. A ceruza anatómiája
4. A ceruzabelek összetétele
5. A hegyezők anatómiája
6. Hegyezéselméletek
7. Az európai és az ázsiai hegyezés összehasonlítása
8. Hegyezés a XXI. században

És így tovább..

Az előbbi sorok bizonyítják, hogy az elmúlt hét Lisszabonban fárasztó volt. Klasszikusnak mondható csapatépítő tréning azon önkénteseknek, akik kevesebb, mint három hónapja végzik itt a dolgukat (szó szerint). 22-en voltunk fentről, középről és az ország alsó részéről is Európa mindenféle országából, plusz egy grúz srác, akit hivatalosan még nem, de valószínűleg hamarosan dzsordzsiainak fogunk mondani, mert nem szeretik az orosz elnevezést. 

Egy hét alatt volt minden, csak "szabad idő" nem, mivel nap közben az ismerkedős-összehasonlítós-bemutatós-csapatkovácsolós gyakorlatok voltak terítéken, vagy épp a spanyolok által dzsinkánának, általunk akadályversenynek nevezett játék, ami Lisszabont ismertette meg velünk, három versengő csapatra osztva. Kapcsolatba kellett lépni a helyiekkel, ebédelni kellett egy tipikus kis vendéglőben (ahol aztán vissza kellett küldeni a számlát, hogy számolják át újra, tehát nem csak nálunk megy a lehúzás, hanem mindenhol, ahol sok a turista, de ezt nem felmentésként írom), oszlopokat kellett számolni, portugál közmondásokat gyűjteni, történelmi események után kutatni, végül dalt írni Lisszabonról. Ilyenek.

A hasonló helyzetben lévő önkéntesekkel barátkozni könnyű, a portugálokkal igen nehéz. Kedvesek, segítőkészek, szerények, de egy-egy barátságért igen meg kell küzdeni. Dolgozunk az ügyön, ugyanis nyelvi közeg nélkül igen nehéz nyelvet tanulni, főleg egy ilyen nehéz nyelvet, mint a portugál. Nehéz nekünk magyar ajkúaknak. Mi másképp gondolkodunk. 

Lisszabon egy különleges város. Elkelne még néhány hónap, hogy az ember egy kicsit jobban belemásszon.

Vissza az időben. Nehézkes úgy, hogy csak két hónap után kezdtük el tanulni a múlt időt, amiből kettő van használatban. Ragozás, ragozás, ragozás.

Tegnap fény derült a sárga leves titkára. Egyes levesekben a tök dominanciája okozza a jellegzetes színt és állagot, míg másokban a sárgarépa. Pürésítve. Egész Portugáliában.

Egy ember bemegy egy portugál étterembe, megjelenik a pincér. - Jó napot uram. Kér levest? - Levest? Igen. Mi közül lehet választani? - Mi közül, mi közül? Hát igen, vagy nem.

Bumm. Meg tudja valaki mondani, hogy háttal miért nem kezdünk mondatot?

6-án volt egy hónapja, hogy Európa egyik legjelentősebb egyetemtörténeti városában vagyok és immáron teljes az a csapat, akivel november végéig fogok együtt dolgozni.

Pont egy hónap kellett ahhoz, hogy átlendüljek a legjelentősebb kommunikációs akadályokon. Amikor ez megtörténik nagyon felszabadító érzés, újabb lendületet és bizalmat ad abban, hogy ez még javulni fog, ahogy megismerem a jövő és múlt időt ezen a -már nem annyira- idegen latin nyelven.

Így néz ki ma egy 27 éves magyar fiatalember átlagos napja Coimbra városában egy a cerebrál paretikus gyermekeket és felnőtteket segítő szervezetben, önkéntesként:

Reggel saját szobában ébred, hallgatózik, hogy szabad-e a fürdőszoba. Hallja, hogy valaki bent tartózkodik, tehát annak használata előtt készíti el kávéját a kotyogós kávéfőzőben. Az előző nap a központból hozott, félbevágott, pirított zsemle mindkét oldalát vajjal keni, egyik felére gépsonka kerül sajttal, a másikra marmaládé, vagy töklekvár. A további három (és most átmenetileg négy) önkéntessel portugál nyelven kívánnak egymásnak jó reggelt, majd elindulnak a szervezet központjába, ami egy erre a célra épített épületben van. Óvoda, iskola és a szociális ellátás további intézményei foglalnak itt helyet. Az alagsorban lévő önkéntes irodában a team már dolgozik, üdvözlések, elhangzanak az adott nap legfontosabb utasításai, majd a nyári napközis gyerekekkel foglalkozás az udvaron, ahol jó az idő. Változékony az idő, de nem esik az eső. Foci puha gumilabdával, fogócska, aki nem tud, azzal kerekesszékes séta, vagy mégis tud és akkor kerekesszékes fogócska, holnap meg például kungfu panda nézés a plázában. 11.50, ebédeltetés. Rákkendroll. Mindig van akinek van valami hisztije, van akinek meg mindig van hisztije, mert olyan a természete, vagy olyanok az adottságai neki. Ebéd után ismét játék, foglalkozás, a lehetőségeknek csak az ember kreativitása szab határt és az idő. Fél kettőkor mi is magunkhoz vesszük a betevő falatokat, melyek nem mindig a legbetevőbbek, de a heti menüben kétszer is (kedd, csütörtök) előkelő helyet foglal el a hal. Ebéd után kávé, majd meeting, készülés a heti programokra. Háromtól két óra portugál nyelvóra kétszer egy héten. Legyalult aggyal kullogás haza fele tréfálkozva, tervezgetve a továbbiakat. Hol, mikor, mit fogunk csinálni (fazer), vagy mit lehet (haver). Vacsoracsinálás, beszélés a szeretett családommal, a szerelmemmel és beszélés a barátokkal, köszönöm XXI. század, köszönöm szkájp. 

Jelentem, vettem egy palacsinta sütőt, tegnap felavatásra került, nem is rossz eredménnyel.

Rám szóltak, hogy uncsik a videóim. Itt egy rövidebb és gyorsabb, ami egész jól tükröz egy lehetséges hétvégi, napközi hangulatot:  

 Nem rejtem véka alá, hogy néha nehéz. Holnap lesz egy hónapja, hogy portugál földön "esz a fene". A nyelv a kulcsa mindennek és e miatt nekünk magyar gyerekeknek nem a legkönnyebb. Heti kétszer két portugál nyelvóra, napi minimum fél óra magányos gyakorlás és még hét élesben sem elég, hogy az ember olykor ne frusztrálódjon. Bár ma volt egy szó, amit nem lesz nehéz megtanulni: "alma" azt jelenti "lélek". Kinek mi ugrik be először. A tudás fájának gyümölcse, vagy Newton, vagy ez.  Ezt pedig küldeném Luisnak, Kim férjének, aki szintén a központban dolgozik és ma volt a szülinapja és Verának, akinek meg holnap lesz és aki a portugál tanárnéni.

Saját videóval most nem szolgálhatok, mert az a gépezet indult be, ami már nem engedi, hogy hajnalig vagdossam a videókat, de lesz majd olyan is, mert az a gépezet, ami engedi hogy forgassak, még mindig megy.

Drága magyar ajkú barátaim! Élvezzétek a kötetlen szórendet, mert ez az igazi szabadság! Az igazi szabadság ez! 

Ezerrel toljuk a portugál tanulást. Így amit és amint lehet, elkezdi keverni az ember a megtanultakat. Az itt és az ott, a még és a most, vagy a már.. De a legviccesebb felfedezésemről is számot teszek:

cansado (kánszádu- fáradt), casado (kázádu- házas), caçado (kászádu- levadászott)  

Érdekes az is, hogy úgy tanulunk nyelvet, hogy a fonéma készletünkből egyszerűen hiányoznak bizonyos hangok. A spanyoloknak például nincs /ʃ/ hangjuk, ezért nekik horror ezt a susogós portugált tanulni. Az előbbi nemzetiségű önkéntestársam Laura, így -az előző féléves gyakorlatokon már jól elsajátított- hallási differenciálás feladatok áldozata nap, mint nap. Logopédia a gyakorlatban.

És egy igen kicsi ízelítő a menzáról: A mai ebéd

 Továbbra is tartom azt a gondolatot, mi szerint az első találkozásban minden benne van az új, ismeretlen dolgokkal kapcsolatban. Miniatürizált esszencia. Aztán lassan elkezdem megszokni, majd természetessé válik. Erre mondják azt, hogy minden csoda három napig tart? Igen, de az a három nap lehet az örökkévalóságé is és így újra és újra rá lehet csodálkozni a szép dolgokra. Élvezni őket, örülni nekik. Ezért mindegy is az, hogy hol van az ember, a Balaton-, a Duna-, vagy az óceánparton (Deolinda: Dois Selos E Um Carimbo -A Problemática Colocação De Mastro, Kispál és a borz: Föld kaland ilyesmi -Autók a tenger felé). Így nagyon felértékelődnek az alapvető dolgok. Spenót fasírozottal.

Coimbrából egy óra az út Figuera da Fozba (ejtsd: figuéra de fos). Itt található a Mondego folyó torkolata. Szinte fázik az ember a tűző napon a hűvös, süvítő óceáni szélben. A kevésbé puccos helyeken 60 cent egy kávé és ajánlom hozzá a pastel de natat. Az igazi óvárosi rész távolabb esik a vasútállomástól, a város nagy része egy apartmanhalmaz.

A tegnapi napon hosszú betegség után elhunyt Dr. José Mendes de Barros Úr, az APCC elnöke. Isten nyugosztalja. A szervezetről bővebben fogok még írni, hisz ez a tényeges munkahelyünk. 

A legnagyobb kihívást nem az olyan újabbnál újabb élmények megélése, mint az első hidroterápia súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekekkel, vagy egy már több, mint tíz éve folyamatosan működő, szintén fogyatékos emberekből álló rockzenekar zenekari próbája, vagy egy kerekesszékes focicsapat bemutató játékán való segédkezés jelenti -mindez vadidegen nyelvi és kulturális közegben- hanem az, hogy ezt a rengeteg információt, jó benyomást fel kell tudni dolgozni, megoszthatóvá kell tenni. Mert egytől egyig pozitív minden élmény, bár új és -ebben a formában még ismeretlen- és az félelmetes szokott lenni, most még sem az.

Jöjjön most hát Marceo, az előbb említett zenekar, a Quinta Punkada (kinta punkáda)  dobosa, néha billentyűse és (ha a három fős önkéntes csapatunk nőnemű, spanyol tagjáról és a tréfáról van szó) furulyása a próba szünetében:  

Coimbra kimeríthetetlennek tűnik, ami a zeg-zugokat illeti. És amióta biciklivel is barangolhatok még izgalmasabb a dolog.

Caetano Veloso: Domingo -Um Dia-

                  Irene -Irene-

                           Domingo -Domingo-

Azt szokták mondani, hogy van valami közös a portugálokban és bennünk. Nagyon is. Az első néhány fájdalmasan intenzív különbség után, mint például, hogy az enyhén óceáni éghajlatnak köszönhetően minden reggel becsapósan felhős az ég vagy hogy nagyon hiányzik a tejföl, vagy hogy még éjfélkor is képesek presszókávét inni tej, kávétejszín nélkül, észrevehtők a hasonlóságok is.